...aminek nincs receptje.
Lánykoromban a mi családunkban a téli krumpliellátmány bespájzolása után, minden ősszel a krumplilepény sütése volt a burgonya próbája. :-))
Nagymamám sütötte éveken át, amíg tehette, aztán Anyukám átvette a stafétabotot. Nem egy nagy ördöngösség, de valahogy csak akkor az igazi, ha nem az én sütőmből kerül ki.
Ennek nyilván az is oka lehet, hogy a férjem családjában nem ismerték, ő nem szereti, én betegre tudom enni (???zabálni) magam belőle, így talán csak egyszer próbálkoztam vele.
Recept valóban nincs, csak érzéssel készül Anyukámnál és persze sok tapasztalattal.
Alul egy kelt tészta, ami annyiban különbözik a pizzatésztától, hogy tojás is van benne és bőven margarin. A krumpliréteg pedig úgy "kezdődik", mint a püré, de nem tejjel, hanem tejföllel, margarinnal, ha ezekből nincs benn elég, akkor nem "csúszik" majd jól, néhány tojás sárgája megy bele, majd a habbá vart fehérjével kell lazítani. Természetesen só. Ezt elterítjük a tésztán, amivel kibéleltük a tepsit, a tetejét tejfölös tojással megkenjük, egy jó órát kelesztjük, és nem túl forró sütőben megsütjük.
És aztán várunk.. csak várunk...véletlenül se próbáljuk megkóstolni, mert a forró krumpli komoly égési sérüléseket tud okozni a szánkon:-)))
Frissen, langyosan a legfinomabb, ha véletlenül marad másnapra az már kicsit nyögvenyelős, de felmelegítve majdnem, mint új korában :-)))
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.