Úgy igazából elég régen írtam már. Nem, mintha nem lenne nap, mint nap egy-egy téma, ami felborzolja az idegeimet, elgondolkodtat és jó lenne esetleg kiírni magamból.
Talán egyszerűbb egy képet feltenni pár soros megjegyzéssel, és lapozni tovább.
Nem beszélve arról, hogy a statisztika azt mutatja, a látogatók is a képeket részesítik előnyben. Persze ez engem egyáltalán nem zavar, ha írhatnékom van, mint jelen esetben, megteszem.
Ami most írásra késztetett, az egy tegnapi élmény a netről. És egy vasárnapi a TV-ből.
Az egész vasárnap kezdődött, amikor a gyógypedagógiát tanuló Annamari lányom nagybetűkkel kiírta egy lapra, és kitűzte a falra, hogy a család legyen kedves este 8 előtt pár perccel leülni a TV elé, és megnézi Szalay Kriszta filmjét, amit, És a nyolcadik napon címmel, Down-szindrómás gyerekekkel forgatott a színésznő.
Megnéztük, a cél nagyszerű, a filmben remekül alakítanak a gyerekek...nem akarok senkit megbántani, hisz én nem vagyok sem filmkritikus, sem gyógypedagógus, ellenben szerencsére három egészséges gyerek édesanyjának mondhatom magam.
De... Nehéz elképzelni, legyen bármennyire tehetséges is egy színésznő, hogy egy ilyen helyzetben élethűen tud alakítani.Valami oknál fogva, még a filmben ritkán látott édesapa is "jobban átjött".
Az anyaszerepet egy Down-szindrómás kisgyerek igazi anyukájának kellett volna eljátszania, még akkor is, ha színészileg amatőr lett volna az alakítás, de "anyailag" minden bizonnyal természetesebbet kaptunk volna.
Tegnap este egy gasztroblogról néhány kattintással eljutottam Szirkához és Adélhoz, na meg a barátaikhoz.
Azóta is a hatása alatt vagyok a látottaknak, a hallottaknak, az olvasottaknak.
Mint utóbb kiderült, a lányom már jól ismeri a két apróságot, természetesen csak a blogokból, a rengeteg videóról. Lemaradásom nekem volt. És még gondolom, sokunknak van.
Igen, talán rájuk sem találok, ha nem nézem meg Szalay Kriszta filmjét, vagy, ha nincs ez a film, még akkor is, ha nem egy Oscar-díjas alkotás, hisz nem is ez volt a cél.
Remélhetőleg sokak szemét felnyitotta a mai rohanó világunkban, ahol csak úgy csinál az ember, mintha... de valójában nem látja a fától az erdőt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.